és szentségelésből összerakott ipari gyalut, és blankra lecsiszoltam a vincsesztert.
Egy sunyi trójai fanyúl lopta be magát két “ártatlan” kattintásra és néhány musszogás után vicsorogva kezdte rágcsálni a rémült kábeleket.
De mielőtt trójai tehénné hízott volna, mentettem a menthetőt. Ekkor potyogott ki egy poros, elhanyagolt “dosszé”-ból két kép: Tom Waits Jim Jarmusch-al az egyiken, és Iggy-vel a másikon.
Most, hogy a klinikai halálból visszahozott gépen újra elfoglalták immár megbecsült helyüket és plusz a BlondeKola pulzusa is tapintható a világháló végtelen bőre alatt, gondoltam első posztom e két képből kiindulva, megosztom.
Semmi kultúrtörténet, semmi pincebogár kutatómunka, csak ellendítek egy kövér pezsgősüveget, hamár enyém az első beírás (az intró után).
Először, mikor megláttam Jarmusch már fiatalon szabadeséstől bemeredt rőzséjét tudtam, hogy nem akárki.
Vagy egy zizzent örökkamasz, aki 104 kilós ápolók szigorú árnyékolása mellett egy bekapcsolt hajszárítóba énekel Ramones számokat, vagy egy különc magfizikus.
Aztán láttam egy filmet (Törvénytől sújtva) ami tetszett, kérdeztem ki rendezte, aszonták, igen, az a nagyhajú furaember.
Egyébként a szabadesés szó azért is jó ide, mert az eddig befutott pályán békénhagyták, és akinek jut elég levegő a tüdejébe, az élvezi, hogy lebeg.
Meg persze mi is, pislogó halandók, már aki rá tud tapadni az ilyen egyedi hangvételre, és itt gyorsan beereget néhány füstpamatot Tom Waits is a képbe, mert többek között a hangvétel az ő érdeme is, magyarán kurvajó zenéket írt egy-egy Jim darabhoz.
Cserébe Jarmusch rendezett neki videoklippet.
Jól megvannak ezek így együtt, gondoltam, aztán láttam a többi filmet (Florida, a paradicsom, Éjszaka a Földön, Halott ember, Szellemkutya satöbbi) és ilyen nevek bukkantak elő mint, John Lurie, Neil Young, Iggy Pop, Bowie meg a többiek, és láttam, hogy ezek EGY szárítókötélen vannak összecsipeszelve és röhögnek, mert befúj alájuk a szabadság szele.
Mai napig őszintén nyomják, (ezt minden vidám szeszelés alatt megállapítjuk), és örülünk, hogy hitelesek tudtak maradni.
Jarmusch-tól idézik hogyaszongya:
“The beauty of life is in small details, not in big events.”
Hát nem egy nagy mondás, de én speciel emiatt szeretem a filmjeit, hosszú snitt, kisemberek, bénáznak, keresnek, néha vagiznak, de a szívük a helyén van, apróságokon fennakadnak, vagy épp apróságokat tisztelnek, szeretnek, szánalmasak, lassúak, tele kérdéssel, vagy leszoktak a cigiről és ebben az a jó, hogy “Elszívhatok egyet. Mert leszoktam.” mint Iggy és Tom Waits dialógjában (Kávé és Cigaretta).
Szóval irónia van, szívbezárás van, keserédes van, jó érzékű szem van, vigyorogsz, mert lehet, azonosulsz, mert azt is lehet, ha akarod komolyan veszed, ha nem, nem.
Nem kell kifingani, hogy na most ezzel mi a nyáválákórságot akart a művész mondani, nem kell
szájszélre tapadt, fehér csomókat kitartóan gyűjtögető bölcselkedőkkel kesztyűzni, vagy ultraművelt
filmesztétákkal kést rántani, hogy mennyire jó vagy rossz amit Jarmusch csinál, legalábbis nekem
nem hiányzik, én szimplán élvezem azt a sajátos ritmusban zajló képnyelvet, amivel ő beszél.
Egyenlőre ennyit róluk, folytatás várható, részemről Jarmusch-szilánkok biztosan, de lehet, hogy más tollból is (Gasper oder Tomaso), attól függ ki kapja Tibi bácsi pontos labdáját.
A pezsgősüveg meg most posszant el valahol a szájbertérben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése