Az ilyenkor elmaradhatatlan, sőt kötelező galambok eleresztése után megállapítottuk T. barátommal -kivel együtt moziztunk-, hogy korszakosan kurvajó filmet sikerült megcsípnünk. Ez volt a Berlin fölött az ég, mely filmet Wim Wenders 1987-ben rendezett.
Azt is mondhatnám hogy túl sok volt a jóból, ami a film élményanyagát illeti, hiszen volt egynémely jó húzása a rendezőnek.
Kezdve ott, hogy mindenféle angyalok mocorognak körülöttünk, akik hallják a gondolatainkat, ráadásul szabadon kelnek át oda-vissza a berlini falon, kelet és nyugat között. Ebben ma már nincsen semmi különös, de egy Kelet-berlini polgár sokat adott volna '87-ben azért, hogy nyugati aszfaltot taposson.
Aztán ott van a jó öreg Columbo hadnagy, aki saját magát, azaz Peter Falkot alakítja a filmben, aki éppen világháborús témájú filmet forgat Berlinben. És basszus megérzi amikor angyalok kóvályognak a közelében. Naná, hogy megérzi, hiszen ő is angyalból lett ember.
Aztán nagy húzása volt Wendersnek, hogy egy nyolcvanas éveit taposó francia filmes, bizonyos Henri Alekan lehetett a film operatőre. A film képi világán meg is látszik a '30-as évek francia filmjeinek Renoir-ra és Carne-ra jellemző világa, mely hangulat hihetetlenül szervesen ötvöződik a '80-as évek berlini valóságával.
Említést kell tenni még a filmen permanensen végigvonuló "Als das Kind War..." kezdetű versikéről, melyet -a forgatókönyvvel együtt- Peter Handke, osztrák író írt. Az ürge már régen megérett volna egy írói Nobelre, de ebbe a dologba most nem mennék bele bővebben.
Húú, aztán ott van egy abszolúte mellékszereplő, egy idős férfi, akit egy könyvtárban hallgatnak ki az angyalok. Ő Curt Bois, akiről azt érdemes tudni, hogy néhány snitt erejéig feltűnik Kertész Mihály Casablanca című filmjében.
A film női főszereplőjét Solveig Dommartin alakítja, aki egy cirkuszi trapézon, angyalszárnyakkal egyensúlyozó artistanőt játszik.
Miatta válik emberré az egyébként angyali léttel felruházott főszereplő férfiszínészünk, akit Bruno Ganz alakít. Erről a svájci német színészről többek között azt érdemes tudni, hogy élete végéig ő birtokolja azt a bizonyos vasgyűrüt, mely gyűrüt bizonyos Johann Wolfgang Goethe, weimari miniszter és szépíró adományozott először a mindenkori legszebb német nyelven játszó színésznek. Nos, most Bruno a soros, ugyanis ő a kilencedik gazdája eme gyűrünek..
Na aztán idővel lemerülünk egy berlini underground helyre -nem is egyszer-, ahol többek között Nick Cave és a Bad Seeds játszik két nagyon frankó számot, a The Carny-t és a From Her to Eternity-t.
Az meg már csak hab a tortán, hogy Nicket is lehallgatják az angyalok, úgyhogy ezáltal mi is részesei lehetünk egy s másnak. Amúgy aki nem tudná, ekkoriban Nick Cave valójában is Nyugat-Berlinben élt.
Különösen szeretem azt a részt, amikor főszereplő angyalunk emberré válik, hiszen szerelmes lesz az említett nőbe. Ráadásul az addig fekete-fehér filmünk kiszínesedik, mely rögtön abban nyilvánul meg, hogy egykor volt angyalunk elkezdi elemezni a berlini falon látható jellegzetes graffitik színeit.
-Az kék, az sárga, ez meg piros. A vér színe is piros, és az íze is finom. Mond ilyesmiket egy munkába igyekvő berlini polgárnak, akivel leegyezteti új felismeréseit a színekkel kapcsolatban.
Az artistanőt játszó Solveig Dommartinről annyit mondanék még el, hogy kilenc évvel ezelőtt találkoztam vele a Clermont-Ferrand-i rövidfilmfesztiválon, ahova saját filmjét hozta el. Nagyon kedves nő volt, kedvelte a magunk fajta magyar csávókat. Aztán a következő hírt már tavaly hallottam róla, 2007. januárjában negyvenhat évesen meghalt.
Mindenféle mélyrepülés nélkül, hirtelenjében támadt emlékeimet kívántam csak a fentiekben megosztani erről a filmről. Úgyhogy kedvet is kaptam hozzá, hogy iksz év után újra megnézzem a Berlin fölött az eget. Meg aztán az az igazság, hogy van ebben a filmben egy nagy adag gesamtkunstwerk. Na nem a wagneri értelemben, inkább amolyan wendersi megközelítésben.
